Emlékszem amikor 16 éves voltam és nagy pocakkal néztem magam a tükörben. A kisfiamat hordtam a szívem alatt. Csodáltam a tekintetem, és ezt az egyet láttam magamban szépnek. Igazából csak a szemeimet láttam, a tekintetem, amiben már akkor is benne volt minden, a szívem és a lelkem és az a mérhetetlenül nagy hit, amit már akkor is éreztem. Sokan megszóltak és elítéltek azért, hogy ilyen fiatalon estem teherbe, de engem egy szemernyit sem érdekelt akkor, hogy ki és mit gondol. Hittem és reméltem, hogy odafentről vigyáznak ránk. 
Most 44 évesen nézem a tekintetem, és ugyan azt látom a tükörben, mint egykor. A hitet és ebből kifolyólag a ragyogást, amit nem a sminkem tesz. Bele tudok nézni a saját szemembe éppen úgy mint egykor. A nehéz helyzetekben is látom a ragyogást, a fényt ami visz engem előre.
A nehéz helyzeteket én alakítottam ki az életemben. Nem haragszom magamra, hiszen tanulni születtünk a földre, és ha mindent tálcán kaptam volna meg, akkor bizonyára nem is becsültem volna annyira. Az életem nem volt habos torta, de megérte meghajolva végig nyalni az utat, hiszen sokat tanultam belőle.

Ma már minden megérinti a lelkemet, és elérzékenyülök tőle. Ez vagyok Én, így vagyok én az életem minden egyes pillanatával, döntéseivel és cselekedeteivel, hiszen mindig a legjobb tudásom szerint cselekedtem akkor és ott. Ma már egyértelmű, hogy bölcsebb vagyok, mint egykor, de ma sem elég bölcs a 80 éves Andihoz mérten (természetesen ha megérem a 80 évet)
Erről szól az élet, tanulunk, tapasztalunk, de így vagyunk tökéletesek, hiszen mindenkinek más az élettörténete, és ebből kifolyólag a megtapasztalni valója is.